Miért nem fogadjuk el Magyarországon az USA-ban élő Bibliakutatók vezetését?

A kérdés onnan ered, hogy amíg Charles Taze Russell élt, addig őt a Bibliakutatók első embereként azonosították. Nem volt ez véletlen, hiszen ő pénzelte a mozgalmat, ráadásul ő nyerte meg a mozgalomnak a többi pénzes embert, valamint az ismert adventista prédikátorokat és a főbb szerzőket. Miért nem maradt a vezetés és iránymutatás felelőssége az Egyesült Államokban? Sőt, egyáltalán volt-e olyan időszak, amikor az ő kezükben volt bármi ilyesmi?

A mostani bejegyzés egy korábbi belső kiadványunk a jelenre, tehát 2025-re átfogalmazott változata. Az eredeti szöveg egy felekezetközi vitában született, ezért rengeteg kitérő és idézet volt benne. Ide az ezektől megtisztított verzió került fel, amelyben nincs utalás a vitapartner állításaira. Az egyes alfejezetek eltérő szerzőktől származnak, a stílusbeli összefésülés minden igyekezetünk ellenére sikertelen lett. Ettől függetlenül gondolom azt, hogy érdemes közreadni, mert rengeteg kérdést megválaszol.

Kezdetek

Abban az időben a magyar testvérek jelen voltak Pittsburgh városában és később Brooklynban is, valamint ott is, ahol fontos központjai alakultak ki a Bibliakutatóknak. Ennek a közvetlen kapcsolódásnak volt köszönhető a sárréti közösség megalakulása is, mivel az újonnan felismert igazságokat az otthon maradt családtagoknak is elküldték.

Russell nézeteinek persze megvolt a kedvező előkészítése, mivel már eleve volt az elődeink körében egy adventista és baptista jellegű érdeklődés. A különbség az volt, hogy a Russell által életre hívott mozgalomban a testvérek egzisztenciális kérdése is napirenden volt. Maga Russell számos olyan intézkedést vezetett be, amely segítette a kevésbé tehetősek megélhetését. A szegényebb falusi környezetben ez érthető módon kedvező fogadtatásra talált.

Az első gyülekezet, amelynek a neve akkoriban osztály volt, 1894-ben alakult meg. Az elődeink az USA-ból kapott információkkal és iratokkal dolgoztak. Mivel akkoriban nem voltak magyar nyelvű kiadványok, ezért az angol, majd később a német nyelvűeket fordították le. A kint élő rokonok vásárolták meg, majd küldték őket haza, itthon pedig lefordítás után az összejöveteleken felolvasták, majd megvitatták. Nem minden egyes kiadványt vettek meg és fordítottak le, hanem csak azokat, amelyeket a kint élők fontosnak tartottak.

A közösség ebből a helyzetből adódóan kezdte másolni a Russelltől olvasott példákat. Így lett a gyülekezeti helyszín neve először például "Bibliaház", majd jóval később egy másiké "Szentély". Mivel még nem volt használatban a Bibliakutató név, ezért adventistaként azonosították magukat, akik Russell vallási ébredéséhez csatlakoztak. Az új név csak 1910-ben lett bejelentve, amit azonnal el is kezdtek használni, mivel érezték, hogy ők más módon adventisták, mint a térségben élők.

Russell és társai több társaságot alapítottak az iratmissziós célok érdekében. Az első ilyen jellegű társaság az Őrtorony Társulat volt, amelyik úgy működött, hogy a testvérek részvényeket vásárolhattak benne. Ez a szervezet Pennsylvania területén működött, de mivel ez adta ki a mozgalom főbb kiadványait, szükségszerűen volt egy minden más társaságot felülmúló szerepe. Fontos kiemelni, hogy ez a szerep az iratmissziós célok miatt alakult ki, nem volt például ellenőrző vagy irányító funkciója.

Az elődeink a kiadványokhoz pénzért jutottak hozzá. Az Őrtorony Társulat ezt az előállítás költségeiért cserébe kérte el, de semmilyen más további feltételt nem szabott a használatukért. A kiadványokkal a gyülekezetek szabadon rendelkezhettek. Valójában az Őrtorony Társulat elfogadta volna azt is, ha ezeket magyar nyelvre fordítás után a testvérek terjesztették volna az országban, de ehhez nagyon komoly beruházásra lett volna szükség, ami a sárréti környezetben előteremthetetlen volt.

A gyülekezeteket nem kellett nyilvántartásba vetetni. Russell úgy tekintette, hogy az Egyház egy mennyei szervezet, a földi közösségek pedig annak a részei, ahhoz csatlakoznak, nem pedig egy földi székhelyhez. Az Őrtorony Társulat és az egyéb társaságok a gazdasági és jogi okok miatt alakultak meg. Ezek nem voltak vallási szervezetek. A Bibliakutatók név bevezetése után volt egy enyhe különbségtétel a megnevezésben. Az elődeink úgynevezett "társult" Bibliakutatók voltak, ezzel jelezve, hogy nem tartoztak a Brooklynban lévő testvérek irányítása alá.

Tény, hogy az Őrtorony Társulatnak volt egy igazgatósága, amely 7 igazgatóból állt. Nekik az irányítói szerepük viszont csak a részvénytársaságon belül érvényesült, mivel csak ott volt biztosítva nekik döntési jogkör. A gyülekezetek működésébe nem szóltak bele. A részvénytársaság egy tőkeegyesítés volt, ahol a megvásárolt részvények arányában kaptak szavazati jogot a tőét adományozók. Az, aki több pénzért vásárolt részvényeket, nagyobb kockázatot vállalt, ezért ezzel arányosan nagyobb beleszólása volt a döntésekbe. Elvileg a részvényesek közgyűlése volt a legfelsőbb döntéshozói fórum, de ezt helyettesítette az hét főből álló Igazgatóság. Ez az egész viszont a részvénytársaság ügyeiről szólt, nem volt vallási jellegű vezetői feladatuk,

Más volt a helyzet abban az esetben, amikor valakik az Őrtorony Társaság leányvállalataként kaptak megbízást az iratmisszió megszervezésére. Olyankor a megbízottak nem tudtak azonnal társaságot alapítani, csak annyi eszközt kaptak az USA-ban élőktől, amivel el tudott indítani valamit. Meg kellett valósítaniuk egy helyi képviseletet, egy állandó jelleggel működő fordítói irodát, fel kellett építeniük a rendszeres kiadói tevékenységet, valamint az összes adminisztrációt, ami ezeket támogatta. Az iratmisszió követéséhez vallási jellegű csoportot is kellett alakítaniuk, ami egy törvényszerű következmény.

Amikor valaki egy ilyen megbízást kapott, akkor valamilyen formában vagyoni eszközökkel is el lett látva. Ebben az esetben volt függőségi viszony az amerikai társaságok és a helyiek között. Sőt, ebben az esetben tényleg volt egy vallási jellegű irányítói jogkör az iratmissziós eredmények miatt. Azt viszont látni kell, hogy ilyenkor sem az Őrtorony Társaság adta az utasításokat a megbízottaknak. Az ilyen tevékenység eredményeként létrejött gyülekezetek Russelltől, mint megválasztott pásztortól kapták az irányítást, a helyi megbízotton keresztül.

Mi volt ebben a viszonyrendszerben Charles Russell szerepe? Az Őrtorony Társulat elnökeként ő volt az anyagi eszközök biztosítója. A Bibliakutatók fő szerzőjeként és a Bibliakutatók fontos folyóiratainak a főszerkesztőjeként volt egy olyan hatása, ami miatt egy szellemi vezetői szerep jutott rá. Ennek az elfogadását jelezte a pásztorrá választása, de az írásműveinek a komolyan vétele is. Russell helyi megbízottja ezt a kettős szerepet egy személyben jelenítette meg.

A sárréti közösség azonban nem ilyen módon alakult meg, így soha nem választotta meg Charles Russellt pásztorának. A közösség megtehette volna, mivel az évente szervezett választásokon akárkit lehetett jelölni. Az elődeink azonban úgy döntöttek, hogy olyan személy nem lehet a gyülekezet szolgálattevője, aki személyesen nincs jelen. 

Az anyagiakról pedig azt kell átlátni, hogy a sárréti közösség vett részvényeket, így a pénz elsődlegesen oda áramlott, nem pedig az USA-ból a magyar területre. Amikor a pénz visszafele is érkezett, akkor azok a befektetésekből származó nyereségként jöttek, amit a kockázatvállalás arányában fizettek ki. Olyan, hogy adományként kapjunk bármit is, csak egyszer történt, de már jóval később, 1914-ben. Erről lejjebb majd lesz szó. Tehát az anyagiakat tekintve nem az amerikaiak segítették a sárrétieket, hanem a sárrétiek fektettek be az amerikai társaságokba!

Charles Russell egyébként tudta, hogy az USA területén nagyon sok magyarul beszélő Bibliakutató él. Az egyik magyarokról szóló tudósítás ezrekben adta meg a létszámukat. Folyamatosan próbált közülük olyanokat találni, akik hajlandók lettek volna onnan visszaköltözni az akkori Magyarországra a megbízottjaként. A sárréti rokonok azonban erre nem voltak hajlandók, mivel anyagi okok miatt menekültek el az országból.

Velük ellentétben voltak olyanok, aki erre kaphatóak voltak. Ezek közül az egyik szervezte meg a magyar nyelvű leányvállalat előkészületeit, a rendszeres fordítást és minden egyebet. Ez a kis proto-szervezet egy családból állt, akik elsődlegesen a német kiadványokból készítettek magyar változatokat. Ők a térségünktől 300 km-re rendezkedtek be, ami hatalmas távolság volt ahhoz, hogy valamilyen együttműködés alakulhasson ki. A kis iroda vezetője fel is vette a sárrétiekkel a kapcsolatot, de soha nem került sor személyes találkozóra, melynek nem csupán a távolság volt az oka.

Ez a marosvásárhelyi család például megpróbálkozott egy nagyobb létszámú találkozót szervezni. Felderítettek 42 gyülekezetet és mindenkit meghívtak egy "nagy" összejövetelre. Ezzel az elődeinknek sok problémája volt. Az egyik az, hogy a sárréti csoportokat egy gyülekezetként kezelte, holott több gyülekezet működött, mivel rossz időjárás esetén a szomszédos települések sem voltak megközelíthetőek. Sokan elszigetelt tanyákon laktak, ahonnan akkoriban nem lehetett 20-30 km-t utazni, mert a saját kisgazdaságot ellehetetlenítette volna.

Abban az időben anyagilag is, meg szervezési szempontból is lehetetlen vállalkozás lett volna a 100-200 km-es utazás mindenkinek. Értelmetlenül nagy áldozatot kívánt volna, amit nem egészen értettek meg az amúgy városi környezetben élő megbízottak, akiknek nem volt családi gazdaságuk vagy nem a kétkezi munkájukból éltek meg. Nem meglepő, hogy a szervezésükben megvalósult "nagy" összejövetelen alig 100 ember volt jelen, ami a 42 gyülekezethez képest nagyon kicsi szám.

Gondoljunk bele, hogy akkoriban egy gyülekezet nagyjából 20-25 főből állt. Ha a marosvásárhelyiek más gyülekezeteket is nagylelkűen összevontak eggyé, akkor talán 120 gyülekezetről lehetne beszélni, ami nagyjából 3000 embert jelenthetett. Ez azt jelenti, hogy az országban élő magyar anyanyelvű Bibliakutatók 4 százaléka sem volt jelen a "nagy" összejövetelen.

Valószínűleg mindenki átlátta, hogy Charles Russell eredményeket várt el a magyar megbízottjaitól. Az elvárás azonban nem az volt, hogy a már működő gyülekezeteket szervezzék össze, hanem a támogatásból megvalósult iratmissziós munka eredményét kellett volna demonstrálniuk. A megbízottak viszont növelni kívánták a létszámot azzal, hogy a tőlük függetlenül működő, sőt, a megjelenésük előtt már megalakult gyülekezetek tagságát is saját eredményként prezentálták volna. Akármilyen finoman is fogalmazunk, ez minimum trükközésnek minősíthető.

Éppen ezért, ha a szervezés figyelembe vette volna a távolságokat, akkor sem vettek volna részt benne az elődeink. Másképpen fogalmazva, a marosvásárhelyiek a sárréti befektetésekből is származó eszközökkel "trükköztek", ami miatt a kapcsolattartást eleve elutasították.

A sárrétiekhez közelebb érkezett egy testvérnő is, aki nem kapott olyan vagyoni eszközöket, mint a marosvásárhelyiek. A testvérnő ugyanis a marosvásárhelyi iroda alá tartozott, teljesen egyértelműen rendezett függőségi viszonyokkal. A távolság ebben az esetben is nagy volt, de a személyes kapcsolatfelvétel nem volt lehetetlen.

A hittestvéri érdeklődés szintjén volt is találkozó a körülötte kialakult csoport pár tagjával, de hamar kiderültek a különbségek. A hajdúsági csoportnak nem volt közvetlen kapcsolatuk Brooklyn felé, így egészen más felfogásban működtek. Nagyjából 15 évvel később az ottani közösség jelentős része is Szabad Bibliakutatóvá vált, de ahhoz még sok folyamatnak be kellett érnie náluk.

Beszéljünk a fő kiadványokról is! Az egyik saját folyóirata az Őrtorony volt 1879 és 1917 között. Ez a folyóirat rendszeresen előkerült az összejöveteleken. Valaki előzetesen lefordította magyar nyelvre, majd a jegyzeteit felolvasta, amit az addig hallgatóként figyelők megbeszéltek egymással. Elsősorban hírforrásként kezelték, ahogyan más kiadványokat is. A benne írt útmutatásokat nem mindig fogadták meg, mivel ilyen elvárás nem is került szóba. Ebből eredően a folyóirat szerzőinek volt egy bizonyos mértékű vallási jellegű vezetői szerepük, de ez nem volt több egy olyan útmutatásnál, amit a helyi gyülekezetek megvitattak és vagy átültetettek a gyakorlatba vagy nem.

A folyóiratok többsége egyébként nem került lefordításra. Azok a cikkek nagyon hosszúak voltak, ami nem csupán a fordításban, hanem a megbeszélésben is gondot okozott volna. Egy idő után egyre több magyar nyelvű kiadvány jelent meg, de azok fordítása már központilag volt megszervezve Marosvásárhelyen. Az összejöveteleken azonban még mindig a Biblia kutatása, a kérdésekre a válaszok megkeresése volt a téma, nem pedig egy kiadóvállalat kiadványainak a vizsgálata. Az elképzelés, miszerint egy hittel foglalkozó összejövetel nagy részében egy kiadóvállalat termékeit olvassuk, nagyon abszurdnak tűnt volna, ahogy szerintünk ma is az lenne.

A függőségi viszonyok átlátása érdekében ki kell mondani két fontos tényt, amelyekre a fentiek mutatnak rá. Az elődeink semmilyen módon nem voltak a Pennsylvania területén megalapított Őrtorony Társulatnak a leányvállalatai vagy fiókszervezetei. Ugyanakkor a Brooklynban (1909-ben), majd az Angliában (1914-ben) alapított cégek már igen, ahogyan a németországi és ausztráliai szervezetek is így születtek meg, miképpen a marosvásárhelyi is. A sárréti közösség azonban nem ezen az úton jött létre.

Ahogyan említésre került, az elődeink részvényeket vásároltak az Őrtorony Társaságban, aminek köszönhetően minden 10 dolláros adomány után 1 szavazatot kaptak a cég közgyűlésén. Mivel Charles Russell és Maria Russell a szavazatok 58 százalékát birtokolták, soha nem hívtak össze részvényesi gyűlést, mivel a többség a kezükben volt. Elméletileg azonban egyértelmű a függőségi viszony, a magyar testvéreknek volt szavazati joga az Őrtorony Társulatban, nem pedig az amerikai testvéreknek a magyar csoportok ügyeiben.

A szervezeti különbségekről

Tehát amikor 1894-ben a közösségünk Maria Russell és Charles Russell mellett döntött, akkor egy olyan mozgalomhoz csatlakoztak, amelyik szabadon hagyta működni a helyi csoportokat. Adtak egy mintát, de nem volt kötelező követni. Kétségtelen, hogy a minták körülírása és a javaslatok megfogalmazása adott nekik némi hatalmat. A sárréti osztályok viszont nem másolták teljes mértékben az amerikai megoldásokat, hanem a saját belátásuk alapján adoptálták a saját viszonyaikra azt, amit megvalósíthatónak gondoltak. 

Azért sem lehetett mindent átültetni, mert az Őrtorony Társulat hatalmas piacon működtette a kiadói tevékenységét, amelyet a magyarországi falvakban szerveződő közösségek soha nem tudtak volna elérni. Azért tudjuk ezt, mert volt ilyen próbálkozás. de bármennyire is szerették volna az elődeink, sehogy nem jött össze a pénzügyi része.

Charles Russell tudta, hogy vannak Magyarországon csoportok és nagyon kevés pénzük van, ugyanakkor szeretett volna egy leányvállalatot is alapítani. Ennek a megszervezésére azonban jóval később került sor, ez már Russell életének utolsó időszakára esett - ez volt a már említett marosvásárhelyi család. Nézzünk rá egy kicsit a felmerült problémákra, ami miatt Magyarországon nem jött létre a sárrétiekből sem leányvállalat, sem fiókszervezet!

Az Egyesült Államokban úgy szervezték az iratmissziót, hogy a kiadványok fizikai előállítását a Charles Russel tulajdonában álló Tower Publishing Company végezte. Egy ilyen üzem létesítéséhez szükséges pénzalap Magyarországon nem állt rendelkezésre. Egy külön nyomdai megrendelés szintén nem jött volna ki, mert ehhez szintén rengeteg pénzt kellett volna befektetni. Amikor korábban elismertük Charles Russell kiemelkedő szerepét, akkor éppen erre utaltunk, hogy ő az amerikai pénzembereket rá tudta venni a szükséges összegek adományozására.

A Pennsylvania területén élő testvéreknek egészen más anyagi körülményei voltak, például ők tudtak vásárolni egy ilyen ingatlant, ami a magyarországiaknak elérhetetlen volt

Magyarországon, falusi környékről, ez elérhetetlen volt. A mi környékünkön a nagyon vagyonos emberek éppen a katolikus és a református templomok építésére adták össze a pénzt. Ezek a felekezetek hozzánk képest nagyobb létszámban voltak jelen. A templomaik sok esetben így is sok évig tartó adománygyűjtés, valamint a falvak lakosságának a teljes összefogásával épültek meg. Irreális célkitűzés lett volna, hogy ezek az amúgy katolikus, református vagy evangélikus gazdag emberek egy adventista jellegű felekezet iratmissziós céljaira adakozzanak.

Szóba került az is, hogy azokat kellene megkörnyékeznünk, akiknek van befektetésre való pénzösszegük. Az iratmissziós célok ugyanis részvénytársaságként működtek, így őket nem adakozásra, hanem befektetésre kellene megnyerni. Azokban az években viszont voltak olyan államilag ösztönzött befektetések, ahol azonnali és garantált nyereséggel lehetett számolni, nem lehetett azokat felülmúlni. Ez nem egy üres mentegetőzés, hanem több megbeszélés is zajlott ilyen témában. Akkoriban zajlott a vizes területek lecsapolása, a helyi vasútvonalak kiépítése. Akik ezekbe pénzzel beszálltak, azonnal termőföldet és szállítási lehetőséget kaptak egy olyan gazdasági környezetben, ahol az agrárium termékeire hatalmas kereslet volt.

Az amerikai rendszernek volt egy olyan lehetősége, amely nálunk nem létezett. Az amerikai iratmisszió arra épített, hogy kolportázs kiadványokat állít elő. Ez azt jelentette, hogy a kiadványokat kolportőrök vagyis házaló ügynökök terjesztették. A kolportőrök a kiadványokért kapott pénz egy részét megtarthatták, így a rendszerben volt egy komoly ösztönző. Az érem másik oldala, hogy a "felégetett körzet" vidéki területein erre komoly fizetőképes kereslet volt!

Az ott élő hívő emberek, akik nem városokban éltek, szívesen fogadták a hittel foglalkozó könyveket. Amennyiben egy könyvárus felkereste a háztartásokat, szinte garantált volt, hogy vásárolni fognak tőle. Ráadásul az USA területén ez a piac be volt járatva, sőt az Őrtorony Társulat eladási számaival az addigi piacvezető ATS-t (American Tract Society vagyis Amerikai Traktátus Társaság) is maga mögé utasította. Magyarországon azonban nem lehetett ilyen nyitott piacot találni, nem volt ennek olyan mélyen megágyazva, mint az USA keleti partvidékén.

Amiről ma keveset beszélnek, azok a társult vállalkozások szerepe. Az Egyesült Államokban annyi pénz gyűlt össze, hogy azokból mindenféle nyereségorientált vállalkozásokat tudtak építeni. Például ők meg tudták szervezni, hogy Pennsylvania államban és a környékén egy katalógust is küldjenek ki a kiadványokat rendszeresen megrendelőknek. Azokból nyomott áron lehetett termékeket vásárolni, melyek a gyártósorról érkeztek. Az ottani rendszerben csak a magyar nemzetiségűek létszáma néhány ezer fő volt, ezzel szemben nálunk összesen nem lehetett 5000 emberről beszélni. Ráadásul ezek a vállalkozások is testvéreknek biztosítottak munkalehetőséget és gyarapodást, ami egyben garantálta az iratmissziós pénzalapok bővülését is.

Az, hogy mennyire más léptékben lehetett tervezni, jól szemlélteti, hogy 1914-ben két fő programot tudott futtatni a brooklyni pénzalapból. Az USA nyugati részén elindítottak egy aranybányát, valamint egy világméretű projektet is lábra próbáltak állítani. Ez a projekt volt A teremtés fotodrámája c. film és hozzá kapcsolódó könyv és diasorozat bemutatása majd árusítása.

A bemutatás elvileg a gyülekezeteket kellett volna megalapozza pénzügyileg. Ez egy 8 órás mozgóképes hangosfilm vetítését jelentette volna, sok olyan megoldással, ami 1914-ben még egyedülálló volt. Charles Russell azt kérte, hogy minden gyülekezetben alakuljon egy bizottság, amelyik megvizsgálja a dráma-anyagok terjesztési lehetőségeit. Ehhez egy készletet lehetett igényelni Brooklynban, amelynek minden jogát megkapta a helyi gyülekezet. Önmagában a készlet is értékes volt, ezt ingyen küldték el. Ez volt az egyetlen adomány, amit onnan kaptunk. Így került sor az anyagok magyar átdolgozására, amely egyébként elkészült Marosvásárhelyen és a Sárréten is. A mintapéldányok legyártatása után megállapítást nyert, hogy a Sárrét területén azok nem terjeszthetők. 

Ugyanis kellett volna egy magyar szinkront készíteni, melynek a technikai és egyéb feltételei nem voltak meg. Még a brooklyni megbízott sem tudta ezt elkészíttetni Marosvásárhelyen! Ezt követően egy helyi termet kellett volna bérelni a vetítéshez, ami akkoriban szintén lehetetlen volt. Az is problémaként merült fel, hogy a teljes filmanyag 8 órás volt, ami drasztikusan hosszú. A látogatók a távozáskor vehették volna meg a könyveket, amelyek a vetítés megtekintése után lettek volna érdekesek, önmagukban nem voltak többek egy képes bibliai témájú kiadványnál.

Ez a filmvetítő elképzelés nem hozta el a várt anyagi áttörést. A projekt az egész világon pénzügyi okok miatt lett leállítva, mert a csőd szélére sodorta a vetítést vállaló gyülekezeteket és majdnem az Őrtorony Társulatot is. A gyülekezeteknek akkora összegű előzetes befektetésre volt szükség a vetítéshez, ami több esetben nem tudtak előteremteni. Amennyiben előteremtették, akkor sem garantálta semmi a befektetett összeg megtérülését, hiszen a vetítés ingyenes volt, a kijáratnál végzett árusítás kellett volna bevételt hozzon, de a tudomásunk szerint ez nem jött össze.

A készletek legyártása és ingyenes átadása akkor lett volna kifizetődő, ha a vetítés utáni eladásokból visszaáramló pénz fedezte volna a költségeket. Ez nem így történt. Talán ez volt az Őrtorony Társulat első olyan projektje, amelyik veszteséges lett. Mivel a hasznait mindig visszaforgatta a Társulat, ezért egy veszteséges projekt nem fért bele a költségvetésbe. Ez elég komoly gondokat okozott. Még olyanokat is el kellett küldeni, akik csak havi 11 dollárért dolgoztak a Társulatnak vagy valamelyik kapcsolódó cégnél, hogy a költségvetés legalább a nulla közeli szintre vissza tudjon térni.

Vagyis ez a projekt is rámutatott arra, hogy a minták nem voltak teljes mértékben másolhatók, még az USA területén belül sem. Ráadásul az amerikai városokban élő testvérek kőházakban éltek, sokszor akkora nagy házuk volt, melyekben több családnak adtak ki bérbe lakrészeket.

A sárréti falvakban és tanyákon élőknek már egy nagyobb vályogház is a vagyonosabb lét jelképe volt. Egész más léptékben gondolkodtak ott, mint az amerikai hittestvéreik. Az elődeink számára az olyasmi, mint egy aranybánya megnyitása vagy olajjal kereskedni, abszolút elérhetetlen volt, ezzel szemben a brooklyni testvéreknek ezek a mindennapi rutinjukba tartozott.

A sárréti vidéken már az hatalmas előrelépés volt, amikor egy.egy 3-4 generációs család egy a lenti képen látható házba tudott költözni. Az elődeink arra törekedtek, hogy minden családnak legyen egy hasonló háza, majd közös összefogással gazdálkodni legyenek képesek, valamint családonként legalább egy gyerek tudjon olyan iskolázottságot szerezni, amely a közösség hasznára válhat. Aranybánya, olajkereskedés, városi kőépületek megvásárlása... legfeljebb csak álom lehetett.

Egy ilyen épület megépítése már hatalmas teljesítmény volt, szóba sem jöhetett több szintből álló városi kőépület megvásárlása

Ami a lényeges, hogy ez a történet egy nagyon erős bizonyítékként szolgál mindenki számára. Önmagában az a tény, hogy a film Magyarországon nem került vetítésre, jól mutatja, hogy a helyi gyülekezetek és a Brooklynban élő Charles Russell között nem volt vezetőre és beosztottra jellemző viszony. 

A másik USA-ból átvett gyakorlat volt a nők egyenjogúsága. Akkoriban Maria Russell és Rose Ball a mozgalom vezetői közé tartoztak. A cégszerű társaságban igazgatók voltak, a gyülekezetben előadásokat tartottak, a kiadványokban írtak és így tovább. Ennek a mintájára a magyar csoportokban is választhatóak voltak gyülekezeti szolgálattételre a testvérnők. Akkoriban még az evangélikusok sem engedélyezték a lelkésznők működését, így ez egy úttörő gyakorlat volt. Ez a téma pedig azért fontos, mert lényegesen segíti a Charles Russell személyéhez való viszonyulást.

Valamikor 1898 elején kezdtek hírek érkezni arról, hogy Maria Russell el lett űzve a vezetésből. A belső kiadványokban leírt elfogult részletek a férj védelmében születtek meg, de abból is érthető volt a történet. Később Maria egy tájékoztató írást küldött a gyülekezeteknek, melyből miden sejtés igazolást nyert. 

A részletek egyébként tanulságosak, ezért elég sokat foglalkozunk vele és a mai napig is elő szoktak kerülni. A hozzávetőleges teljes kép először 1904 tavaszára állt össze. Charles Russell érzékelte a nemzetközi felhördülést, ezért a belső folyóirat oldalain próbált magyarázkodni, de az ismét Maria igaza mellett szólt. Ha azt állítom, hogy Charles Russell elvesztette az addigi szellemi tekintélyét, akkor az túl enyhe kifejezés lenne. Ennek ellenére a gyülekezetek nem váltották le őt. Miért? Mert nem volt olyan tisztsége, amiből el lehetett volna távolítani!

Hamar elért Magyarországra is annak a híre, hogy Rose Ball és a férje Európába érkezett, hogy megszervezzék a németországi hivatalos központot. A munkát szinte el sem kezdték, mert Charles Russell Ausztráliába helyezte át őket. Pontosan tudtuk, hogy a házaspár ott korrigálta Russell tévedéseit és ők például leváltották Charles Russellt a tiszteletből megválasztott pásztori posztjáról. Még a létrehívott ausztrál központi irodát is függetlenítették, sőt, még Brooklynban is nyitottak egy irodát!. Ezek a leváltások viszont azért történhettek meg, mert az ausztrál szerveződésekben Charles Russellnek volt pozíciója. A magyar testvérek esetében viszont nem volt ilyen kapcsolat, természetesen a marosvásárhelyi személyes képviselő útján szervezett csoportok másképp működtek.

A gazdasági társaságok élén azonban továbbra is Charles Russell állt. Ezek pénzt termelő cégek voltak, amelyből valamennyi a sárréti területre is érkezett. Több földvásárlás és házépítés történt, megalapozták a mezőgazdasági jellegű saját társaságok beindítását, mely a közösség minden tagjának javította az egzisztenciális helyzetét. Mivel pénzügyi szempontból a gyarapodás éveiről beszélhetünk, ezért úgy tűnt, hogy a cégháló élén Charles Russell jó helyen van. Volt ugyan együttérzésünk Maria Russell felé, de az ő megélhetése is ugyanerre a céghálóra támaszkodott, így fel sem merült Charles Russell szankcionálása. Ám ez 1915-ben megfordult.

1915

Az év első problémája 1914 volt. A Bibliakutatók végidős számolgatásai az összes adventista kronológiát egy újszerű időrendbe szervezték, melyben 1914 volt a végpont. Eredetileg az adventisták dátuma 1844 volt. Azt mondták, hogy az lesz Jézus visszajövetelének a dátuma, de utólag elkezdtek egy láthatatlan jelenlétről tanítani, melynek a kezdete 1844 lett. A Bibliakutatók ezt módosították 1874-re. Ebből vezették le, hogy a mennyei elragadtatás dátuma 1878 lesz (volt), a látható visszatérés pedig 1914-ben fog megtörténni.

Ráadásul nem önmagában 1914 volt kijelölve, hanem október második napja. Az 1915 kezdetéig terjedő három hónapban az elődeink felismerték, hogy Miller 1845 utáni tanait kell felújítaniuk, amely mindenféle végidőszámítás elvetését jelentette. Amikor 1915 elkezdődött, akkor már ez volt a sajátként kezelt hittétel. Ez egy újabb erős bizonyíték arra nézve, hogy Charles Russell vezetői szerepe nem létezett úgy, ahogy ma többen magyarázni próbálják.

Erre a helyzetre jött az, hogy a később Jehova Tanúit alapító Rutherford, 1915-ben, még Bibliakutatóként, egy könyvet írt Charles Russell védelmében, amelyben Maria Russell egy ördögi ellenségnek volt bemutatva. Mivel az elődeink eleve nem fogadták el Charles Russell ebben a kérdésben tanúsított magatartását, így ebből komoly problémák jöttek elő.

Ezen év (1915) nyarán tehát megjelent egy könyv, amelynek a címe A great battle in the ecclesiastical heavens volt. A könyv elfogultsága ellenére is leleplező értéket képviselt Maria és Charles vitája ügyében, noha a szándéka a férj védelme volt. Ráadásul a konfliktust megkísérelte Rutherford bibliai képpé varázsolni, melyben Maria lett volna a gonosz erők megtestesülése. Mivel Maria Russell népszerű volt a Bibliakutatók között, ez a könyv napirendi téma lett a testvérek között.

A könyv már a belső borítóján is áldozatnak szerette volna feltüntetni Charles Russellt, aki ellen minden földi erő összefogott és egy emberként áll a támadások kereszttüzében

A könyv azzal a felütéssel indított, hogy a vallási vezetők összefogtak Russell bemocskolására. Ezt egy olyan szellemi szinten zajló háború földi lenyomatának ábrázolta Rutherford, ahol Charles Russell a hit embere, akit Isten iránti hűsége miatt támadnak. A szellemi háború egyik oldalán maga Isten áll, akit a földi keretek között Russell képviselt, a másik oldalon pedig Sátán, aki a vallási vezetőket vetette be ebben a nagy csatában - állítja a könyvben Rutherford.

A könyvből csak a témához tartozó pár részlet kerül idézésre, hogy érthető legyen a felháborodás és az abból eredő döntések köre. A könyv szövegezése sokkal nagyobb részben megérdemelné az alaposabb bírálatot, de nem tartozna ehhez a témához.

Rutherford bemutatja az Őrtorony Társulatot. Amikor azt állítja, hogy bárki megválasztható lett volna Charles Russell helyére elnöknek, az nagyon sántít. Ugyanis a részvények közel 60 százaléka Russell kezében volt a tudomásunk szerint, ezért eleve össze sem volt hívva a taggyűlés. A közösségünk kezében akkoriban jó pár ilyen szavazati jogot biztosító részvény volt, ezért merjük állítani, hogy nem volt elnökválasztás, hiszen tudtunk volna róla.

A másik állítást idézem:

Russell pásztornak jelenleg nincs pénze, nincs bankszámlája, és néhány személyes tárgyon kívül semmilyen ingatlana nincs, és senki sem tart fenn semmilyen vagyontárgyat vagy pénzt személyes hasznára. Az elmúlt negyven évet kizárólag vallási munkának szentelte, amely idő alatt pénzbeli kompenzációként étkezést és egy szerény szobát kapott, ahol dolgozott és aludt, utazási költségeket és havi 11 dollárt járulékos kiadásokra, amely összeget a Watch Tower Bible and Tract Society biztosít.

Mivel a testvérek amerikai modellje volt a minta, az elődeink pontosan értették azt, hogy a fenti mondatok milyen okok miatt félrevezetőek. Charles Russell ugyanis amikor vita támadt közte és a felesége között, minden vagyonát az Őrtorony Társulatnak adta. Ezért cserébe a Társulat minden szükségletét fedezte. Ennek a Társulatnak ráadásul ő volt az élethossziglani vezetője és abszolút irányítója. Tényszerűen igaz, hogy egy nincstelen ember volt, de nem abban az értelemben, ahogy az idézetből az kikövetkeztethető.

Rutherford ezt követően hozta elő Rose Ball személyét, akiről már volt szó. Rutherford olyan állításokat fogalmaz meg, melyek valóságtartalma már akkor is ismert volt. Többek között azt állítja, hogy Rose Ball 1894-ben 15 éves volt. Az előbb linkelt posztban látható a halálakor rögzített életkora, illetve az 1894-ben történt igazgatói kinevezése az Őrtorony Társulat élére. Szóval Rose Ball nem 15, hanem 25 éves volt 1894-ben, hiszen 15 évesen nem lehetett volna igazgató egy részvénytársaság élén.

Aztán Rutherford előhozta érvnek, hogy az 1894-ben történt incidens ügyében Maria Russell beidézhette volna a bíróságra Rose Ballt tanúskodni:

Ball kisasszony akkoriban élt és Russell asszony tudta, hol tartózkodik, és tanúként szerezhette volna meg, vagy meghallgathatta volna a bíróságon. Nem történt kísérlet a megjelenésének vagy a meghallgatásának a megszervezésére.

Rutherford mintha azt sugallná, hogy Rose Ball már nem volt életben 1915-ben. Ehhez képest nagyon is életben volt, ráadásul közvetítőn keresztül ismertük az álláspontját. Mivel a pereskedés kezdetén Charles Russell Németországba, majd Ausztráliába küldte, a tanúkénti megidézése lehetetlen volt.

Mind Maria, mind Rose Ball elbeszéléséből ismerték a magyar testvérek a részleteket, ugyanis helyben élő rokonok mindkettőjükkel beszélgettek. A nagy földrajzi távolság és az eltelt sok év ellenére mindkét testvérnő teljesen ugyanazt adta elő. Ezek olyan részletek voltak, melyek elég kényesnek számítottak, de ezek felfedése a részükről egyféle hitelesítő bélyegző volt a visszaemlékezésükön.

Ezen bővebben nem kifejtett tényező miatt pontosan értette mindenki, hogy a bírósági meghallgatáson milyen okok miatt mondta Charles azt, hogy Rose Ball Maria "különleges barátja" volt. Ebből következett, hogy Maria nem erőltette a hűtlenség bizonyítását a bírósági eljárásban és nem is akarta ezt az egész kérdést boncolgatni. Mivel ezek a dolgok köztudottak voltak, ezért Rutherford érvelése meglehetősen cinikus. Sem a két hölgynek, sem Charles Russellnek nem tett volna jót, ha Rose Ball megjelent volna és elmondja ezeket a kínos részleteket.

A tartásdíj ügyében Rutherford írja le:

A szétköltözés után, jóhiszeműen és az említett megállapodásukkal összhangban eljárva, [Charles Russell] átruházta vagyonát az említett Társaságra [...] nincsenek eszközei a bíróság által jóváhagyott tartásdíj kifizetésére. Az ingó vagyont a Társaság már kimerítette, az ingatlan pedig teher alatt állt.

Vagyis Charles Russell arra hivatkozva utasította el a havi tartásdíj kifizetését Maria Russell részére, hogy ő minden vagyonát az Őrtorony Társulatnak adta, így nincs lehetősége fizetni. A bíróság ezt a döntést amúgy Charles Russell anyagi helyzetének ismeretében hozta meg. Igaz, hogy személyes vagyona nem volt, de egyértelmű milyen viszonyban állt a szervezet vagyonával. Amennyiben nem így lett volna, akkor a bíróság sem hozott volna nagyobb összegű tartásdíjról szóló határozatot.

Ráadásul Charles Russell "nagylelkű" adományozása az Őrtorony Társulat részére éppen akkor történt, amikor Maria Russell elköltözött tőle. Az ügy összes részlete pontosan ismert és dokumentált. Amikor ezt a könyvet olvasták a testvérek 1915-ben, akkor is már jól ismerték a részleteket, ezért felháborodtak az események ilyen jellegű tolmácsolásán. Charles meglehetősen gonosz és csaló módon járt el a feleségével szemben. Azt, hogy a cél a feleség anyagi megkárosítása volt, azt jogi formulákat használva kimondta a bíróság is az ítélet indoklásában.

Ráadásul azt is mindenki tudta, hogy Charles Russell nagyon széles kiterjedésű céghálózatot tartott életben. Ezek különböző ingatlanügyeket valósítottak meg, bányákat üzemeltettek, határidős tőzsdeügyleteket intéztek, de akadt köztük szexuális segédeszközt gyártó cég (Vibrator Instrument Company) is. Igaz, hogy ezen ügyletek profitjai az Őrtorony Társulathoz kerültek, valamint egyes testvérek megélhetését is támogatták, ugyanakkor nem volt kétséges az, hogy Russell nem egy nincstelen hajléktalan, akinek az Őrtorony Társulat egy jelentéktelen kis szállást biztosított, nehogy megfagyjon az utcán.

Hosszú lenne leírni Maria Russell szenvedéseit, de tényszerűen nézve Charles mindent megtagadott tőle. Holott egyértelmű volt az, hogy Maria írásbeli és előadói képességei mennyit jelentettek a mozgalomnak, a személyes részvétele a szervezésben óriási volt, így egy nincstelen és jogtalan cselédlányként kezelni őt, nagyon megalázó eljárás volt vele szemben. Ezeket a pereket nem véletlenül vesztette el Charles Russell!

A könyv megismerése és megbeszélése után egy nagyon kínos kérdésben kellett döntést hozni. Igaz, hogy az Őrtorony Társulat egy gazdasági jellegű cég, valamint az is, hogy a köré felépült cégbirodalom anyagi hasznot hozott a Sárrétre is. Vitán felül állt az is, hogy a profit kitermelésében Charles Russell kiemelkedő szerepet játszott. Mindezek tudatában azt kellett mérlegelni, hogy kívánnak-e a jövőben együtt dolgozni ezzel az emberrel vagy inkább nem!

Közel fél éven át tartó vita során arra a döntésre jutottak a sárréti testvérek, hogy a brooklyni rokonokat, akik képesek voltak helyben megjelenni a közgyűlésen, felhatalmazzák egy új elnök jelölésére és megszavazására. Ez az eset is bizonyítja azt, hogy nem a brooklyni testvérek szóltak bele a sárrétiek ügyeibe, hanem fordítva történt.

A hatalomátvétel Brooklynban

Az a meghatalmazás, hogy akkor legyen egy új elnök az Őrtorony Társulat élén, nem volt vágyálom. Maga Rutherford írta le a fenti könyvében ennek az elvi lehetőségét. A sorok közül az is kiderült, hogy talán már nem rendelkezik Charles Russell a többségi részvényekkel, így a váltásra volt reális esély. Ehhez persze az kellett, hogy a kint élő rokonok a többi szavazásra jogosulttal összedolgozva új elnököt tudjanak jelölni.

Az akkori szavazatok számáról ellentmondásos adatok voltak, de az kétségtelen, hogy a sárréti szavazatok száma a kint élő rokonokéval együtt is nagyon kevés volt. A kintiek viszont azt jelezték vissza, hogy sok okból fakadó elégedetlenségi hullám van, amelyből egy megfelelő jelölt állításával össze lehetne kovácsolni az elnökcserét.

Sárréten úgy gondolták, hogy Maria Russell lehetne az új elnök, de a Brooklynban élők más véleményen voltak. Ők személyesen kapcsolatban álltak vele, nagyon pozitív véleményük volt róla, de mivel egy gazdasági birodalmat kellett volna irányítani, ezért egy üzleti világban jártas embert szerettek volna választani. Maria jövőbeli pozícióját úgy képzelték el, hogy majd a belső folyóiratok főszerkesztője lehetne. Az ott élők ezért Alfred Ritchie (1871-1946) személyét javasolták, aki a hét igazgató egyike volt, ráadásul minden fontos embert ismert, tehát alkalmasnak tűnt a cserére. Ezt a döntést természetesen a magyarországiak elfogadták.

Az 1917 elejére várt közgyűlésen azonban ez a kérdés ilyen formában már nem kerülhetett elő. Charles Russell ugyanis 1916 októberének utolsó napján elhunyt. Ezek után mindenképpen össze kellett hívni az elnökválasztó közgyűlést. Azonban akkor történt valami, ami nagyon komolyan befolyásolta a fejleményeket.

Rutherford, aki Charles Russell kényes ügyeit intézte, felkereste Maria Russellt. Rutherford egy olyan kártérítési javaslatot tett Maria elé, amely minden várakozását felülmúlta. A kártérítés egyetlen feltétele volt, hogy Maria ne álljon elő több követeléssel és ne beszéljen senkinek se az elmúlt eseményekről. Ugyanilyen megállapodás lett megkötve Russell anyósával is, aki egyébként Maria testvére volt. A két testvérnő ezek után nem beszélt a múltról. Mindez nem negatív dolog, mert minden kártérítést kapott személy bőven megérdemelte azt, sőt, az lett volna a helyes, ha ezt Charles Russell még az élete során megtette volna.

Rutherford ezek után jelentette be a brooklyni cégközpontban, hogy egy hatalmas nagy kiadástól és kudarctól mentette meg a szervezetet. Nem volt vitás, hogy sokaknak szimpatikus volt ez a lépése. Azt sajnos már nincs esély megtudni, hogy milyen indítékból kötötte ezeket a szerződéseket. Charles Russell kérése volt? A lelkiismeretét követte? Vagy egyszerűen egy józan felismerés volt? Mivel nincs olyan ember, aki nem lenne képes soha egyszer sem jót tenni, könnyen elképzelhetőnek tartjuk, hogy a lelkiismerete vezette.

Amikor elérkezett a közgyűlés ideje, a levezető elnöknek volt két lépése, ami az egészet illegális közgyűléssé alakította. Az egyik, hogy szavazni kellett egy alapszabályt módosító javaslatról, amelynek a tartalmát nem lehetett megismerni. Ilyet nem lehet tenni! Utána nem engedte meg, hogy Rutherfordon kívül más is jelölt lehessen az Őrtorony Társulat elnöki posztjára. Ez szintén illegitim tett volt! Így bár Rutherfod meg lett választva az Őrtorony Társulat elnökének, azt nem fogadták el törvényes döntésnek.

Sokan felháborodtak, már csak azért is, mert a Maria Russell démonizálását megvalósító könyv szerzőjét látták benne. Akkoriban még nem voltak ismertek a kárpótlási szerződések, így benne csak egy hamisan vádaskodó és hazug embert láttak.

Az első intézkedéseivel egyértelművé tette azt is, hogy ő nem csak a cégek elnöke lett, hanem a közös hitünk első embere is. Az illegitim megválasztása, az illegitim módon történt módosítások és a hitvezérségre igényt tartó kijelentései csak növelték a kialakult felháborodást.

Sőt, az igazgatóság vele egyet nem értő 4 tagját is leváltotta, ami azért volt furcsa, mert a 7 fős testület többségéről volt szó. Fizikai erőszak és sok elfogadhatatlan dolog történt a brooklyni székházban, amelynek a hírei lassan jutottak el Sárrétre, de a döntés egyértelmű volt. Az elődeink nem akartak semmilyen módon sem együttműködni egy olyan céggel, amelyiknek ilyen módszerei vannak.

Hasonló döntésre jutottak mások is. Ha lassú is volt a folyamat, a fő irány egyértelmű volt. 1928-ig a Bibliakutatók 75 százaléka utasította el Rutherfordot és a baráti körét. Nem véletlen az, hogy Rutherford egy új vallást alapított a megszerzett vagyonnal és cégbirodalommal 1931-ben, mely felvette a Jehova Tanúi nevet.

A meglepő folytatás

A Bibliakutatók jelentős része megértette, hogy a Charles Russell által alapított társaságok mind az új vezető felügyelete alá kerültek, így semmilyen jogi harcnak nem volt tovább értelme. Reménytelen volt visszaszerezni a cégügyekbe való beleszólást, bár sokaknak voltak ezen a téren jelentős sikerei. Ezen sikerek miatt sem indultak eljárások. A döntés egyébként a kinti rokonok körében született meg, akik fel tudták mérni az esélyeket.

Felmerültek azonban komoly kérdések a jövőre nézve. Az egyik kérdés az volt, hogy legyen-e egy olyan központi jellegű folyóirat, amilyen az Őrtorony volt? A másik pedig az, hogy kell-e egy nemzetközi iratmissziós cég, amelynek a kiadványait szabadon lehet ismét használni helyben? A sárrétieknek is volt erről véleményük, de nem adhatták elő.

Ugyanis 1918 nyarán sort kerítettek egy nagy Bibliakutató összejövetelre, ahova azok sem kaptak meghívást, akik amúgy talán el tudtak volna menni. A gyűlés New Yorktól délre volt megtartva július 26. és 29. között az Asbury Park nevű településen. Az ott összegyűlő  testvéreink megkíséreltek ott egy olyan társaságot szervezni, amely nagyjából az egész világon lévő összes Bibliakutató gyülekezetnek kívánt volna útmutatást adni. Jóllehet a próbálkozás nem járt sikerrel, de azért volt ennek egy olyan üzenete, miszerint nekik ehhez joguk lenne.

A sárrétiek nem értették, hogy az ott élők vajon milyen alapon érezték magukat egy ilyen jog birtokában. Mitől többek ők, mint akárki más? Ott volt pozitív példának Rose Ball, aki a férjével már 10 éve működtette Ausztráliában a Szabad Bibliakutatókat, de eszébe sem jutott nemzetközi vezető szerepre törni. 

Mivel az elődeink körében akkor már 3 éve folytak eszmecserék az átalakulásról, így lettek volna javaslataik. Ezekre azonban az amerikai testvérek nem voltak vevők. Akkor született meg a döntés, hogy teljesen Rose Ball példáját követik a gyülekezetek és ők is Szabad Bibliakutatókká váltak, ahogyan szép lassan a nagy többség is meglépte ezt.

A történetből kiemelendő, hogy a sárrétiek elsőnek adták fel a végidős számolgatásokat, valamint az elsők között utasították el Rutherford illegális hatalomátvételét az Őrtorony Birodalom felett. Sőt, elődeink már nagyon korán figyelemmel követték Rose Ball és közössége mintáját, melynek már 1915-ben elindult a meghonosítása. Az érintett amerikai testvéreink ezekben igen komolyan késlekedtek. A késői helyzetfelismerésük indokolhatatlanná tette a vezetői szerephez való igényüket.

A sárrétiek úgy gondolták, hogy minden egyes gyülekezetnek legyen egy delegáltja, akik egy megye nagyságú területen hoznának létre egy tanácskozó testületet. A megyeiek is megbíznának egy delegáltat, aki egy állam nagyságú területű rész tanácsában képviselhetnék a megyékben élők véleményét. Az állami szintekről egy nemzetközi szintű testületbe delegálnának valakit, aki a nemzetközi testületben rendelkezne egy szavazattal. Ez a javaslat írásba is lett foglalva, de el sem jutott másokhoz.

Kétségtelen tény, hogy a sárréti javaslatnak nagyon sok szempontból voltak hibái. Nyugodtan kimondható, hogy sok ponton megvalósíthatatlan lett volna, de egy szót sem beszéltek róla. Az amerikaiak ugyanis abban gondolkodtak, hogy majd ők alapítanak újabb részvénytársaságokat és folyóiratokat, nem foglalkozva a világ más részein élőkkel. Egyébként ez történt, sokszor végeztek színvonalas munkát, de akkor sem volt etikus a hozzáállásuk másokhoz.

Erre való tekintettel a sárrétiek is, ahogyan sokan mások is, megszakították a kapcsolatot a magukat irányítói szerepbe helyező Bibliakutató szervezetekkel és követték a Szabad Bibliakutatókat. Ez azt jelentette, hogy nincs a gyülekezeti szint felett koordináció vagy ellenőrzés, minden gyülekezet a saját jogán, a saját erőforrásait használva működik.

1990 után 

Igazat megvallva, a sárréti gyülekezetek helyzete a II. világháború után nagyon kedvezőre fordult. A politikába nagyon sok olyan ember került fontos pozícióba, akik a környékről származtak és a személyes kapcsolatoknak köszönhetően nem piszkálták a Bibliakutatókat. A kinti rokonoknak már a harmadik és negyedik generációja is felnőtt, ezért a kapcsolatok lazultak.

A rendszerváltás után többször is megtaláltak minket olyan Bibliakutatók, akik működtettek egy nemzetközi jellegű ernyőszervezetet. Ezek felajánlották, hogy lépjünk be hozzájuk, vegyük át a kiadványaikat, de természetesen fizessünk tagdíjat is. Minden ilyen ajánlatra egy viszontajánlatot fogalmaztunk meg. Ők is csatlakozhatnak hozzánk, átvehetik a kiadványainkat és fizethetnének egy "szerény" tagdíjat. 

A magunk részéről sajnáljuk a helyzetet. Mi a legközelebbi hittestvéreikként kezeljük őket, de az alárendelt szerep mindenféle megjelenését elutasítjuk. Nem értjük ma sem, hogy miért is kellene nekik irányítónak lenni, amikor még Charles Russell idejében sem volt erre példa. Sőt, az ő idejében anyagi gyarapodást hozott a vele való kapcsolat, de a felkínált együttműködési lehetőségeknek nem volt ilyen része. Nehéz szívvel mondjuk ki, de ennél még Charles Russell ajánlata is kedvezőbb volt.

Végezetül pár szót érdemel az is, hogy nekünk ezek a történetek milyen okok miatt tanulságosak. Könnyű belátni, hogy nekünk ez egy eredettörténetünk, ami már önmagában is elég indok lenne. Ezen felül megmutatja a túlhatalom következményeit. Valószínűleg Charles Russell is érezte ezt, mivel a végrendeletében az általa betöltött funkciók szétválasztását kérte, amely nem valósult meg. Arra is rámutat ez a szomorú történet, hogy amikor a gazdasági és vallási jellegű hatalomgyakorlás egy kézbe kerül, annak milyen rossz következményei lesznek. A közösségünk szabályzatai az itt leírtakat figyelembe veszik, amikor feladatok ellátásáról van szó.

Vagyis a fentiek nem egy felekezetközi vita miatt voltak napirenden a közösségünkben, hanem egy olyan valós történetként, amely figyelmeztette a mindenkori döntéshozó testvéreket arra, amiket el kell kerülni. Ebből eredően nem is szeretnénk azt, hogy bármelyik vallással szemben kritikai alapot képezzen. A leírtak és a hozzájuk tartozó nem jelentéktelen egyéb részek sokkal inkább számunkra szolgálnak figyelmeztetésként.

Az eredeti füzet címe: Hol van a Bibliakutatók székhelye? Készült 1992-ben.